A DDT az egyik legellentmondásosabb kémiai vegyület a közelmúltban. Hatékonynak bizonyult rovarölő szerekként, de erős toxicitása nem korlátozódik a rovarokra. Sok ország, köztük az Egyesült Államok által tiltott, a DDT-t még mindig - jogilag vagy illegálisan - még mindig használják bizonyos helyeken.
Mi az a DDT?
A diklór-difenil-triklór-etán néven is ismert DDT a szerves kloridok néven ismert peszticidek osztályába tartozik.
A szintetikus kémiai vegyület, amelyet laboratóriumban kell elvégezni (természeténél fogva nem fordul elő), a DDT színtelen, kristályos szilárd anyag.
A DDT nem oldható fel vízben; azonban könnyen oldható szerves oldószerekben, zsírokban vagy olajokban. A zsírokban való feloldódási hajlam miatt a DDT felépülhet az állatok zsírszövetében. Ezt a felhalmozódott felhalmozódást bioakkumulációnak nevezik, és a DDT-t az EPA írja le tartós, bioakkumulatív toxinként.
Emiatt a bioakkumuláció miatt a DDT marad az élelmiszerláncban, a rákokból, a békákból és a halakból az állatok testébe kerül. Ezért a DDT szintjei gyakran a legmagasabbak az élelmezési lánc tetején levő állatok testében, különösen a ragadozó madarakban, mint a sasokban, sólymokban, pelikánokban, condorsokban és más húsevő madarakban.
A DDT szintén komoly egészségügyi hatással van az emberre. Az EPA szerint a DDT májkárosodást okozhat, beleértve a májrákot, idegrendszeri károkat, veleszületett fogyatékosságokat és más reproduktív károkat.
A DDT rövid története
A DDT-t először 1874-ben szintetizálták, de 1939-ig csak a svájci biokémikus, Paul Hermann Müller fedezte fel hatékonyságát, mint egy általános célú rovarirtó. Ennek a felfedezésnek köszönhetően a Müller 1948-ban Nobel-díjat kapott.
A DDT bevezetése előtt a rovarirtó betegségek, mint a malária, a tífusz, a sárgaláz, a buborék pestis és mások világszerte több millió embert öltek meg.
A II. Világháború alatt a DDT használata gyakoribbá vált az amerikai csapatok körében, akiknek szüksége volt ezeknek a betegségeknek a kezelésére, különösen Olaszországban és a trópusi régiókban, mint a Csendes-óceán déli része.
A második világháború után a DDT alkalmazása kiterjedt, mivel a mezőgazdasági termelők felfedezték hatékonyságát a mezőgazdasági kártevők elleni védekezésben, és a DDT lett a fegyver a maláriaellenes erőfeszítésekben. Azonban néhány rovarpopuláció az inszekticidekkel szemben rezisztens módon fejlődött ki.
DDT, Rachel Carson és a "csendes tavasz"
A DDT elterjedése miatt egy maroknyi tudós észrevette, hogy vakmerő használata jelentős kárt okoz a vadon élő állatoknak. Ezek a szétszórt jelentések csúcsosodtak ki a híres Silent Spring című könyvben, amelyet Rachel Carson kutató és szerző ír le, amely leírja a széles körben elterjedt peszticid-használat veszélyeit. (A könyv címe annak a hatásnak a következménye, hogy a DDT és más vegyi anyagok voltak olyan énekesmadarakon, amelyek egyes régiókban eltűntek.)
A Silent Spring lett a legnépszerűbb könyv, és kiadása gyakran a modern környezetvédelmi mozgalom emelkedésével függ össze. Az ezt követő években a tudósok világszerte azt jelentették, hogy a magas DDT-t tartalmazó madarak a testükben olyan tojásokat raktak le, amelyek olyan kicsi héjak voltak, hogy a keltetés előtt megtörtek, és ezzel a madárpopulációk elszálltak.
És minél több DDT a madarak a testükben vannak, annál vékonyabb a tojáshéj.
DDT tiltva világszerte
Az ártalom bizonyítékaként a DDT okozta növekedésnek indult; világszerte elkezdték megtiltani a vegyi anyagot vagy korlátozni a használatát. 1970-re Magyarország, Norvégia és Svédország betiltotta a DDT-t, és az Egyesült Államok vegyiparának nyomasztó nyomása ellenére a DDT termelését és használatát 1972-ben betiltották az Egyesült Államokban.
2004-ben a 170 ország, köztük az Egyesült Államok által aláírt, a környezetben tartósan megmaradó szerves szennyező anyagokról (POP) szóló Stockholmi Egyezményről szóló szerződés korlátozta a DDT használatát a sürgősségi rovarok ellenőrzésére, pl. Malária kitörése esetén. Egyes országokban azonban a DDT-t továbbra is rendszeresen szúnyogok és más rovarok elleni védekezésre használják, és néhány helyen, például Indiában és a Szaharától délre fekvő Afrikában még mindig használják a mezőgazdaságban.